07-04-15
07-04-08
// zoé // 2007. ápr. 8. 17:13
kék:
Elmondom, hogyan ismerkedtem meg Szilágyi Lászlóval.
Néhány éve jól megrendezett, de egy műkedvelő rajzoló rossz anyagát bemutató kiállítás néztem meg a veszprémi Kisgalériában, ahol éppen Szilágyi őrködött. A nyomtatványokkal, műszaki rajzokkal kitapétázott terem bejáratánál ült, hordozható, zöld páncélkasszával a hóna alatt, s különös eleganciájú paradicsommadár – öltözetében piros kakastaréjú sérójával sajátos jelenség volt. Napok óta nem aludhatott, almaszerű arcát –azóta már tudom, hogy nem szereti Udo Kierre emlékeztető fizimiskáját, ezért rajzolgatja azt a nagy hullámos vonalakkal annyiszor mássá – álmatlanság gyűrte össze. Összehúzott szemöldöke alól ellenszenvét csöppet sem titkolva, laposan, pislogva figyelt, engem – az egyetlen tárlatlátogatót.
Aztán érdes, recsegő hangon felszólított és kifaggatott: ki vagyok, miért vagyok itt, mi a véleményem a modernekről, az alternatívokról, a helyi hatásvadászokról, Klee-ről, Miróról, az osztrák expresszionistákról, a városi vadakról, és hogy tetszik-e ez a kiállítás? De amikor kiderült, sikerültnek találom az installációt –amely belenyúlt a konvencionális grafikákba és följavította azt –, az elöntötte a méreg: s a teremből, udvariasan bár, de ellentmondást nem tűrő hangon kiutasított.
Merthogy itt minden, süvöltötte, úgy ahogyan van, szar.
Azóta köszönünk egymásnak. Hacsak nem dühösen vonul az utcán magába motyogva, alakján a változatos ruhadarabokat –mintha a személyiségét – ziherájsztűkkel, kapcsokkal övekkel és szíjakkal összefogva, mivel ilyenkor nem lehet tudni, észrevesz-e, fogadja-e a köszöntést, és milyen a reakciója.
Mondják a Képzőművészeti Főiskolán is hasonlóképpen viselkedett. Egyszer például rám ripakodott, hogy ne bámuljam ZOÉ művésznevet éppen akkortájt fölvett feleségén az új tetoválásokat.
Máskor felolvasásomhoz fűzött epés megjegyzést, félhangosan, hogy csak kétszáz ember hallhassa. Neki ugyanis nálam is több baja van élőhelyével. Veszprémben ilyenek voltak mindig a festők és szobrászok. Csikász Imre például, városkánk század eleji alfája és ómegája, a Margitsziget vízre hajló nőalakját formázó szobrászunk, közismert nőfaló, példának okáért későbbi életrajzírójával együtt meztelenül fényképeztette le magát. Talán éppen ilyenek miatt, a veszprémiek nem hiszik el róluk, legalábbis, amíg élnek, hogy művészfajzatok. Szilágyit megkésett punknak, hangoskodó bőrfejűnek, lézengő evangélistának, polgárpukkasztó, utcai arcképrajzolónak nézik.
Pedig Szilágyi a legnagyobb mértékben festő. S – persze alkalmatlan bármi egyéb feladat elvégzésére, amint lehetetlen tőle elvárni, hogy pénzt keressen, ellássa a családját, gyereket neveljen, polgári körülmények között dolgozzék. Mást sem tud, mint festeni, ha pedig nincs olaja, pasztellje, akkor rajzolni, vagy kályhaezüsttel, neoluxszal, mindenféle szprékkel óriási ábrákat felrakni a papírokra. S ha pedig a korhadt hullámpapírok, ágylepedők is elfogytak, akkor a kövekre és a falakra mázol. Festésen kívül nincs máshoz késztetése és tehetsége.
Egy Séd-parti régi malomból kialakított bérház szoba-konyhás lakásban él, a kiváló minőségű alapanyagokból vagy éppen a minősíthetetlen rongyokra, fémlapokra, műanyagdarabokra készült munkáit egyenként a padláson raktározza. Azokat a nagyméretű festményeit is, amelyekért a Derkovics-ösztöndíjat kapta.
Hetente átrendezi padlástárlatát, még csak nem is a látogatói miatt – aligha vannak soka így hol a szakmailag pontos, megdolgozott anyagok kerülnek elő, amelyek még a legavasabb szemléletű galeristák is tetszenének, hol meg azok a festményei, amelyek csupán teret adták egy-egy Szilágyi és démona között lezajló gyors, véres harchoz, s ma már dokumentumokként léteznek.
Lackónknak, akárcsak a Cholnoky-fivéreknek, időről időre alakot váltó démona van: a tehetsége.
Szilágyinak nincs szüksége a külvilág ösztönzésére: saját létezése szüntelenül és bőségesen ömlik, illetve torkollik a művekbe. Szilágyi létezéséhez és munkásságához kevés szabály illeszthető etikai és esztétikai normák alá vonása szükségképpen nem járhat különösebb eredménnyel, személyisége ezek hatókörein kívül esik.
Azért azt is látni kellene, Szilágyi milyen körülmények között dolgozik. A nyitott ablakon át szünet nélkül hallja a környékbeli cigányszomszédok életével járó zajokat. A közeli kocsmák szeszgőzöseinek gajdolását. A fényképezőképeket kattogtató turisták couleur locale-ról való áradozásait. Ismerheti a peremlakók néhány tevékenységre leszűkült életét, festményeinek csereberélésekben kialakult értékét, a hídfőnél lévő gyorsbüfé káposztaszagú látogatóit.
S hogy milyen a műterme. S hogy mi az egyoldalú táplálkozás és mi a nyomor.
Nem mintha mindez esztétikai következményekkel járna. Bár biztos, hogy van esztétikailag is értékelhető következménye.
A helyi közgyűjteményekben egyetlen Szilágyi-munka sincs. Máshol sincs, azt mondják, ahhoz még fiatal. Szilágyi költők, szerkesztők, irodalom környéki emberek kóstolgatják, egy-két képzőművész és a kishatalmú esztéták.
Főiskola előtt fehér és finom pasztelles szerkezeteket festett, teljes lényét belemázolta a felületekbe, hogy azután nagyon is elvágyódjon, kék és ringató magasságokba. A főiskolán zsíros testű, erőszakos alakokat, popsztárokat, lányokat és félig ember, félig állat lényeket festett, képeire aztán –címkét vagy címekként –szubkultúrájára jellemző fogalmakat aggatott. Rávonszolta a jelképet a vászonra, megdögönyözte, felhasította, vérző, szeszes, szeres jeleneteket rendezett be velük. A főiskola végével viszont csak szögletes, kiékelt agresszív foltokat, indulatos színeket, elfutó vonalakat rajzolt, de mindig emberi szituációkat, melyben helyet találtak, maguknak a világ kiszolgáltatottjai, elesettjei. A csavargók, az elmebajosok, a megerőszakoltak, a rockerek, a pokoljárók, a négerek és azok a szomorú szemű pálcasovány nők, akik életben szerephez jutottak. Egy éve pedig mást se nagyon fest, csak lányaktokat, vagy lánytestű szituációkat, no és sok-sok önarcképet. Mindegyiken erotikus utalások, bételvörösben, berlini kékben, cinkfehérben.
Mindezek akkurátusan megszemlélhetőek a padlás közepén terpeszkedő kávészín, lábanincs ágyról. Ha a látogató ráül, göndör porfelhők veszik rögtön körül, s egy teljes városi égbolt cirrusai lebegnek a gerendázat alatt mindaddig, amíg a képnéző ott szöszmög.
A fény a becsukhatatlanul lógó padlásajtó nyílásán keresztül vetődik be, a keret nélküli vásznakat a szögekről vagy egymásról le kell emelni, oda kell cipelni a világossághoz, amit Szilágyi szolgálatkészen meg is tesz. Szakadozott vásznak, összecsukható és hordozható telefonfülke, amelyből az Istent vagy valamelyik nagyságok illik föltárcsázni, aki úgysem válaszol (ezért nincs a készülékek fülhöz illeszthető kagylója), ezzel szemben biztosan meghallgat. Aztán megolvasztott-meghasogatott nejlonok, átlyuggasztott funérlapok, lécekből összedrótozott installációk, s mintha csak betlehemezéshez, vérző üvegcserepekkel, festett lapkákkal, innen-onnan kivágott környezetük nélkül árválkodó alakokkal berendezett dobozok, ablaktokok. De keret nélküli vászonból van a legtöbb.
Hol hars, tomboló színek, hol nagyon fáradt, nagyon megtört, húslila árnyalatok, nagy-nagy felületekre aprólékos gonddal, avagy csupán lendületből felhordva. Szétdarabolt figurák, akikről ismeretlen szerkezetek emelkednek ki, zöld-kék naplemente, amelybe belefulladnak a nézők. És mégis, a műveknek minden apró része arányos, tiszta, átlátható.
A padlást mára már kisajátították maguknak az állandó motívumok és a formák.
Mostanában madarat látni Szilágyinál. Beköltöztek hozzá a házi állatok is: az arasznyi botsáskák, az ugró egér, a csigák, a seregély és a patkány mellé. A több méretes, vaskályha-derekú, fekete műanyagfólia-tekercsek, amelyek drótokkal-kötelekkel lettek összekötve, s mindenféle plakátszínekkel fújtak meg –hogy ezután a színek között, huzalhálókban agonizált, összecsuklott és most kínok között haldokló madarak legyenek. S ez öt vagy hat madár kezdetben a lakásban vergődött, ott hevertek a padlón, az ágy előtt, a falakra felrajzolt brutáliák, a kifestett házú éti csigák és a labirintussal rendelkező feleség feketés vacka előtt, majd átkerültek a szoborkészítő műhelynek kinevezett, középkori falmaradványok körbeállta szemétdombra – Szilágyi látja a Várhegy bástyáján álldogáló Istvánt (akinek egyre-másra termetes pöcsöt festegetnek éjszakánként)és Gizellát (neki is kerül a lábhajlatába egy-egy szprézet rombusz), az országalapítókat, s éppen a háta mögött magasodik a Margitot felnevelő apácák kolostorának maradványa –, onnan meg fel a csehboltozatos lépcsőn a padlásra, végleges helyükre.
Szilágyi azokat a festményeket tűri csak meg a lakásban, amelyeken dolgozik. De, hogy egy-egy nagy munka mennyi ideig tart, azt senki sem tudja. Van olyan festménye, amely hétről hétre más. A derkovicsokat bemutató szombathelyi tárlatról, tekercsben visszajött alakon hol megjelenik a ruha, hol lekerül róla. Az Európa elrablásán hol piros, hol meg sraffos kék a nem szervnyivé zsugorodott nőalak, az antisátános-antirasszista munkák pedig napról napra súlyosabbak lesznek, az újabb és újabb firkaszerű jelektől.
Aztán ZOÉ, a rövid kis vonalakba, szökellő mozdulatokba bekapaszkodó művésztárs, a feleség, mint Szilágyi kezeügyében lévő motívum. Ezeregy változatban: duzzogva, sírva, mosogatás közben, hetéraként, olvasás közben, egéretetésnél, kékfestő ruhában. És kések, szilánkok, robbanások. Sok-sok szorongató, leteperő, habzsoló szöglet, sarok, szirt, öböl és karéj.
S mindenhol ugyanaz a sivár kopottas, pusztuló tárgyi világ, ugyanaz az indulatos, elemző szemlélet – s ugyanaz a képkisajátítás.
Szilágyi úgy figyel magára, hogy közben tudja, a világ benne éppen mire alkalmas. A lakószoba cserépkályháján, amely másra úgysem használható, egy manószerű doktor gubbaszt festményablakban – megbillent feje naponként képes másra hasonlítani, de hónapok óta változatlan.
És Veszprémben ez is jó.
Naplemente
Valaki beledől a naplementébe. Talán van, talán nincs: erős, fekete vonalak fogják össze. Belül okker, a belseje csupa mocskokkal feldúsított oranzs, krapp, króm, vanádium és citrom. Ideges sárga színek tömik ki a gonosz, kapkodó vonalak összefogta emberforma teret. Lehet, hogy van feje, van keze, lehet, hogy nincs. Lehet, kályhaezüst a bakancsa, zöld a locsolókanna a kezében, nagy tájban szorgalmatos kertész ő, gondos. Lehet, nincs a festményen senki, aki valaki. Mert a kaotikus látványban eltűnt, annak része lett, s abban tartja – be ne dőljenek neki – vonalakat, vagy azért nincs, mert nincs: s ami látható belőle, azt embert faló vidékünk, ez a kannibál-Pannónia krikszkrakszolta fel (hosszú vagy hirtelen elhatározással) magára. Felhúzta magára –őt, ezt a valakit, ezt a képcsinálót –ruhának, akár a hollótustetoválás a nyomorult kamasz, amelytől félelmetesebbnek, keményebbnek, kanabbnak vélhetik és láthatják a nyomorúságos jövőjű csajok.
Ami biztos: a rózsaszín naplemente. Az eperszívű amerikai álom, a rágógumiszagú szörcsögés és harsogás, sok ragyogó fémmel, ropogó topázzal és kékkel. Holott pedig Európa közepének alján vagyunk, ittnek is mondhatnánk a mocskot, a gyógyszerekkel körített megváltathatlanságot. Andalító este, fél hét, talán éppen augusztus tizennegyedikén, a Balaton langy partján, hátterében a felvidék meredeken emelkedő, de a magasságot egyszer csak abbahagyó hegyeivel. Pára nincs, lazúr körömlakk, átmenet nincs, csak a vad, forgató, hasogató kontúrok. Felmetszették a látvány vékony bőrét, s a hasadékon, réseken, lyukakon kidőlnek – mint disznó felmetszett hasából a gőzölgő bendő, a szürke burokkal beborított máj, az édes-büdös belek – a vidék színei, a vidék lelke az élet.
Szerkezet szín, ennyi lehet a tájlakó ember, Szilágyi László – és elnyújtott sóhajú naplemente. Proszpekt Naplemente, Road Naplemente, Boulevard Naplemente, Naplemente körút, Balatonfüred-álom, Veszprémcsillogás. Zene, amelyben annyi az üvöltés, amennyi a csikorgó, véres égbolt fogyó testét akarja megtekinteni. Fényzene, vérzene, velődara, hangtubus. Zene a lementében, kivert fogak ütemes csörgése a lopótökben Elme-elfekvő.
Ha tájnak látom az arcot, akkor alul, arasznyinál keskenyebb, szabálytalan csíkban, földbarnán a hegytetők – bizonytalanul. Alig. Még egy keret, összetákolt, fehérre mázolt fa is elfedhetné, ne lássa meg hirtelen senki. Észre sem venné azokat az ember, ha nem lennének egytömbűek azonosságukkal tüntetők. Felettük az alkonyat, az alkonyat lüktető torka – az a fontos. Nem azok a belakható hegyoldalak vagy a hegyoldalak pudvás temetői, netán a gázlángú éjszakák. A földdel nincs mit kezdeni, azzal nincs (nem lehet) dolga a naplemente nézőnek. Mégcsak drognak se jó, a mákfőzet kékebb, a kenderfüst gyorsabb.
Ha arcnak látom a tájat, akkor abban is nagy-nagy lobogást mindenféle toszás zsúfolódik bele a tájba. S ahogy az életét elszenvedi, aki fest, akit megfestenek.
Rózsaszín szárnyon jön érte a naplemente, ezüstöt hoz, a mediterrán képeslapokét, és felveszi a mondatok közül. OTP-csekkszámot suttog a fülébe a filozóf piti bölcsességével, mielőtt átviszi a falon.
Toccáta, fúga, fekete fóliából összecsomózott rigó. Mi nem gyűrjük össze a meggyszín bársonykárpitot. Nem halunk bele Arizonába.
Géczi Jáno
07-04-01
// zoé // 2007. ápr. 1. 14:57
Címkék:
Lackóról-versek,irások a „SPANYOLNÁTHA”oldalairól…(http://spanyolnatha.hu)
Fenyvesi Ottó
(1954) költő, szerkesztő. Az újvidéki Új Symosion folyóirat körüli írói csoportosulás tagja. 1991-től Veszprémben él. A Vár Ucca Műhely irodalmi lap főszerkesztője. Utóbb megjelent kötete: Blues az óceán felett.
Maximum rock and roll
Szilágyi Lackó. Red Hot Tattoo.
Ülök pad azon délután,
szabad asszociációk kusza végtagokkal.
Ömleni csontzene, a lehető legjobb értelemben.
Born to Be Wild. Születni vadnak, rosszcsontnak.
Születni punknak, születni Lackó és Zoé,
a halott macskák királynője.
Indítani vállról rakéta. Robbantani egy kis daganat.
A lényeg adott. Joy Division:
Dead Souls, She’s Lost Control.
A dobost nem lehet kirobbantani.
A bőgő korrekt. Mindent tud.
Akusztikus múzsa. Az gerjesztő.
Ördög és pokol, média-terror. Punk and roll
Ülök pad azon délután. Naplemente sugárút.
Ez is ki van pipálva. Bevettük, megettük.
Pitbull az egész világ. Nagyon profit..
Rebel, Rebel! Nyoma veszett az időnek.
Minden olyan gyorsan történt. Lázadj, lázadj!
Mindent elnyel a középszerűség, a psziché,
a pánik. Érkezni fájdalom, keserűség. Menni
föld alá halál és túlélés. Nem belenyugodni!
Semmibe. Nem nyugodni! Neeeemm!
Bombák látni felrobbani. Nur bomba kommer.
Ülök pad azon délután. Menni narratíva.
Menni Berlin, menni Párizs.
Punk’s Not Dead! Oi! Oi! Oi!
Veszprém über alles. Zoé bárkájában
a rosszcsontok ijedten morgolódnak.
A félszemű banditák száz mérfölddel
bele egy téglafalba. Go narrative! Go isolation.
A semmibe vezető út zenékkel tele.
Munkát, kenyeret, patkányt, egeret!
Ez lenne hát az utolsó kötélen táncoló pogó,
a labirintus vége. Lackó és Bada,
menni underground, oké, cselendzser!
Széki Patka László
(1948) költő. Veszprémben él, a szakközigazgatásban dolgozik. Utóbb megjelent kötete: Amorgosz II-III
Széki Patka László:
in memoriam Szilágyi Lackó festőművész
február első szombatjára
virradóra teliholdnál
a vár alatti Margit romok
mellett álló házban a
padláson vetett véget
életének nem bírta tovább
roppant súlyát magányának most már
telefestheti a veszprémi
holdat és fagyos eget
Fenyvesi Ottó
(1954) költő, szerkesztő. Az újvidéki Új Symosion folyóirat körüli írói csoportosulás tagja. 1991-től Veszprémben él. A Vár Ucca Műhely irodalmi lap főszerkesztője. Utóbb megjelent kötete: Blues az óceán felett.
Maximum rock and roll
Szilágyi Lackó. Red Hot Tattoo.
Ülök pad azon délután,
szabad asszociációk kusza végtagokkal.
Ömleni csontzene, a lehető legjobb értelemben.
Born to Be Wild. Születni vadnak, rosszcsontnak.
Születni punknak, születni Lackó és Zoé,
a halott macskák királynője.
Indítani vállról rakéta. Robbantani egy kis daganat.
A lényeg adott. Joy Division:
Dead Souls, She’s Lost Control.
A dobost nem lehet kirobbantani.
A bőgő korrekt. Mindent tud.
Akusztikus múzsa. Az gerjesztő.
Ördög és pokol, média-terror. Punk and roll
Ülök pad azon délután. Naplemente sugárút.
Ez is ki van pipálva. Bevettük, megettük.
Pitbull az egész világ. Nagyon profit..
Rebel, Rebel! Nyoma veszett az időnek.
Minden olyan gyorsan történt. Lázadj, lázadj!
Mindent elnyel a középszerűség, a psziché,
a pánik. Érkezni fájdalom, keserűség. Menni
föld alá halál és túlélés. Nem belenyugodni!
Semmibe. Nem nyugodni! Neeeemm!
Bombák látni felrobbani. Nur bomba kommer.
Ülök pad azon délután. Menni narratíva.
Menni Berlin, menni Párizs.
Punk’s Not Dead! Oi! Oi! Oi!
Veszprém über alles. Zoé bárkájában
a rosszcsontok ijedten morgolódnak.
A félszemű banditák száz mérfölddel
bele egy téglafalba. Go narrative! Go isolation.
A semmibe vezető út zenékkel tele.
Munkát, kenyeret, patkányt, egeret!
Ez lenne hát az utolsó kötélen táncoló pogó,
a labirintus vége. Lackó és Bada,
menni underground, oké, cselendzser!
Széki Patka László
(1948) költő. Veszprémben él, a szakközigazgatásban dolgozik. Utóbb megjelent kötete: Amorgosz II-III
Széki Patka László:
in memoriam Szilágyi Lackó festőművész
február első szombatjára
virradóra teliholdnál
a vár alatti Margit romok
mellett álló házban a
padláson vetett véget
életének nem bírta tovább
roppant súlyát magányának most már
telefestheti a veszprémi
holdat és fagyos eget
// zoé // 2007. ápr. 1. 14:42
| Címkék:
SZÖVEG FORRÁSA:BéDéKá"Piréz"blogja:http://bdk.blog.hu/2007/03/24/p50335#more50335 Továbbá:Népszava Napilap - Szép Szó 2007.03.24 http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=article.asp&nID=873235
A Semmi apoteózisa - novella 2007.03.24. (09:25) | BéDéKá piréz |
Legutóbbi performanszom címét újra felhasználva novellát írtam. Bár alapvetően fikcióról van szó, a történet, az alaphelyzet, a helyszín és a szereplők azonban sokban hasonlítanak valóságos megfelelőikre - és ez egyáltalán nem a véletlen műve.
Balla D. Károly: A Semmi apoteózisa
Milyen hamar megjött a részvétnyilvánítás, ilyen messziről, forgatta a távoli városból érkezett levelet. A helyben feladottakat is legfeljebb holnapra várhatja, ha ugyan. Ha ugyan akad bárki, aki a két napja megjelent gyászjelentés olvastán tollat ragadott. A közelinek gondolt barátoktól is csak szemérmes, letudós telefonhívásokra tellett: nem akarlak újra felzaklatni, most biztosan más dolgod van, nem is zavarlak, rettenetes, ami történt, próbáld elfelejteni, meg hasonlók.
Pedig ő igenis elvárta volna, hogy újra és újra felzaklassák, hogy időt szánjanak a rettenetre, dehogyis van fontosabb dolga annál, semmint felidézze a szörnyűséget, dehogyis akarja elfelejteni, ellenkezőleg, örökre az emlékezetébe akarja vésni. A visszafordíthatatlant épp az jelentené, ha egyetlen percre is elfelejtené a borzalmat, ami emberrel megeshet. Megeshet vele a siettetett, az előre hozott, a választott, de mégis méltatlan halál, és ez olyan botrány, amelyet most tudatosítania kell magában, mert ezután már csak ezzel a tapasztalattal élhet tovább. A semmitmondó hívásoknál is jobban zavarták az újságok hivatalos jelentései. Elhunyt. Távozott az élők sorából. Felköltözött az égi galériába. Vagy a lényeget sejtetve: tragikus hirtelenséggel. A világért ki nem mondaná, le nem írná senki még azt sem, hogy önkezűleg. Pedig még ez is milyen semmitmondó általánosítás. Az ő Laczója bizony nem egyszerűen öngyilkos lett, hanem – miért nem lehet ezt belátni? – fogta, és felkötötte magát egy gerendára a saját padlásán. De mert halálában ugyanúgy ügyetlennek bizonyult, mint életében, hiába választotta a legmagasabb fix pontot és hiába rúgta ki maga alól két méterre a mintázó állványt, a lendület mégsem roppantotta el a gerincét. Egyetlen gyilkos pillanat helyet percekig fuldoklott a hurok szorításában. Mit lehet, mit kell ezen szépíteni? Még hogy elhunyt meg távozott meg elszenderült! Ilyet az tesz, aki frissen keményített, hófehér párnára felpolcolva csendesen abbahagyja a lélegzést. De aki kötélen rángatózva, lilára fulladva végzi, az nem elhuny és meghal és öröklétre szenderül, hanem kinyiffan, elpatkol, kipurcan. Megmurdel. Bekrepál. Megdöglik, mint egy kutya. Ilyen egyszerűen és ilyen iszonytatóan.
Csak amikor felbontja, akkor látja, a levél nem neki szól. Nem csoda, ha nem vette észre, csak a vezetéknévre figyelt, és biztos volt abban, hogy részvétnyilvánítás. Ezt gondolhatta a postás is. Halott ember már nem kap levelet, vitte hát az élőnek a szomszéd utcába. A távoli város galériájának igazgatója képsorozatot rendel Laczótól A Semmi apoteózisa című tárlatra. A francba, ha három nappal korábban érkezik, ez talán lelket öntött volna belé. Most meg őneki kell megírni, hogy. Hogy sajnálattal tudatom, szeretett férjem eltávozott az élők… A rohadt életbe! Egy galériának mégsem írhatja, hogy a művész úr fogta és hidegre tette magát. Félreteszi a levelet.
Igen, el kell mennie Laczóhoz. Vagyis a műtermébe. Vagyis a házukba. Ahonnan ő kénytelen volt eljönni. Mert már nem bírta vele azt az életet. Nem tudta tovább elviselni az önpusztításnak ezt az elszánt, kegyetlen módját, amellyel Laczó felszámolta előbb testi, aztán lelki egészségét, végül személyisége egészét. Valaha együtt próbáltak ki mindent. Disszidensként – akkor így mondták – belecsöppentek egy világváros forgatagába. A teljes elfojtás után a teljes szabadság lett az osztályrészük. Éltek és visszaéltek vele. De ő megállt időben. Rájött, hogy külső segítség nélkül is alkalmas az őrült művész szerepére. A tetoválások maradtak, a fémkarikák, láncok, szegecselt bőrcuccok szintén, de a poharat,tűt, füvet kizárta az életéből, amióta hazajöttek. Az extravagancia nem kémia kérdése. És nem is külsőségeké. Ő kiskosztümben is punk lenne. Nem így Laczó, aki az önveszejtést is művészi produkciónak gondolta. Nem volt más választása: saját életének tönkretételét tette legfőbb műalkotásává, önmagán hajtotta végre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése