2013. június 23., vasárnap

Lackóról, alkotásról


 Úgy volt, hogy a Veszprémi Szilágyi Lackó emlékmű avatásakor ezt a szöveget olvassa fel a művészet történész ,tőlem- mivel én nem akartam személyesen!- aztán ,személyes okok miatt mégis lemondtam az egészet....szeretem a Lackó emlékművet de a felavatáson nem veszek részt és a részvevő alanyokkal sem vagyok túl jóban....igy inkább felnyomom a szöveget IDE!:

" Pár szó Lackóról

Férjem Szilágyi „Lackó” László festőművész mindég megszállottan alkotott.,- az alkotás úgy hozzátartozott mindennapi életünkhöz mint a lélegzetvétel.
Tán nem festett épp minden nap -de mondhatnám úgy is hogy MAJDNEM minden nap!
Ha épp nem festett, akkor is kreativkodott valamit, dekorált vagy rajzolt, ha más nem volt hát kávéval, maradék hajfestékkel, ketchup-pal, jóddal, fogkrémmel, foghagymakrémmel, rúzzsal vagy szemcerkával. Bármire, akár utcán talált fadarabra, papirfecnikre, spirálfüzet lapjaira, apró kis noteszekbe.
Vagy lepedőre festett vagy a lakásunk falaira! (erre élő példa a Miklós u.18 alatt található s látogatható emlékszobája is!)

Festéskor zenét hallgattunk/hallgatott- , főleg alternativ, underground ,punk stilusút.
Einstürzende Neubauten, DAF, Prodigy, Nick Cave, Ramones, VHK, Sex Pistols. Ilyesmik.

Nem tudnám megmondani mennyire volt nála tudatos vagy ösztönös a téma: volt amikor konkrétan megvolt a képterv, hogy akt vagy portré vagy hasonlóak, de szerintem a tudatalattija erősen közrejátszott. Mikor festett, szinte táncolt, „pogózott” a vászon előtt, nem látott nem hallott s olykor még a háta is festékes lett., nem tudni hogyan.

Ruhái sorozatosan árulkodtak róla hogy épp milyen szinnel dolgozott előtte, szinte „intim” kapcsolat volt a vászon, a festék s őközte.
„Szeretkezett” a vászonnal, mágikus rituálé volt számára az alkotás.

Keményen kritikus volt önmagával szemben, sokszor semmisitett meg -egyébként jól sikerült -képeit is.
Mikor kész lett egy festény, mindég megkérdezte: „Jó lett, Maci?!”

De volt mikor nem érdekelte még az sem ha a kép sikert aratott sokaknál- ő akkor is átfestette vagy kidobta.
Leginkább átfestette anyag hiányában...

Az én képeimre mindég azt mondta hogy sokszor irigyli tőlem az audidakták szabadságát.,merészségét- hogy engem nem kötnek azok a megtanult dolgok amikre Picasso mindég azt mondta hogy
miután megtanultad ,el kell felejtened.
Voltak kedvenc képei tőlem -általában bejöttek neki a dolgaim. Frida Kahlo-ra hasonlitotta őket.
Ez kölcsönös volt: inspiráltuk egymást holott teljesen más stilusban alkottunk, dolgoztunk.

Voltak olyan munkáink is amiket útáltunk egymástól. Ő az általam festett „giccsesebb” munkákat, én meg mikor túlzottan absztrahált vagy elnagyolt dolgokat.

Lackó sokszor azt mondta hogy ő régen jó festő volt., ezzel arra utalt hogy a főiskolai korszakban érzékenyebben kezelte az ecsetet és sok akkori munkáját „érettebbnek” vagy „mélyebbnek” itélte meg. Bár ,mindég is tudott szép, érzékeny dolgokat létrehozni.
Kétségek gyötörték folyamatosan, sokszor nagyon el tudott szállni máskor pocskondiázta önnön tehetségét. A PUNK stilussal is így volt ,voltak korszakok mikor szakitani akart vele ,akár kinézetében akár művészetileg.

Mindketten a PUNK szubkultúra által inspirálódtunk ámde más-más módon dolgoztuk fel azt.
Lackó nagy vad gesztusokkal, a vászon előtt ugrálva festett -ami már-már „sportnak” is lehetett tekinteni!- , míg én kis kifinomultabb ám sokszor szintén indulatos de kidolgozottabb módon ,aprólékosan., az asztalom fölé görnyedve ,meditativ állapotban rajzolgattam. (akkoriban még inkább rajzoltam mint festettem)

De minketten harsány szinekkel és szókimondóan, tabuk nélkül!.

Lackó erősen kötődött -ahogyan ő is mindég emlitette- a német expresszionistákhoz, újvadakhoz, fauve-okhoz, art brut-hoz.
Szerette Noldét, Schielét, Lüpertzet, Salomét, Baselitzet, Francis Bacon volt a NAGY PÉLDAKÉP legalábbis fősulin.
Kondor volt a művészeti pályára sarkalló kiindulópont, Gulácsy, Csontváry is a nagy kedvencek közé tartoztak.
De kedvelte Monet-,Delacroix és egyéb klasszikusok munkáit is. Nagyon szerteágazó és sokoldalúan befogadó volt Lackó izlésvilága.
Basquiat graffitijei ugyanúgy belefértek mint Delvaux romantikus álomszerű szürreális nőalakjai és tájai vagy De Chirico titokzatos alkotásai.

David Bowie-t kamaszkora óta kedvelte, a zenét úgymint magát a JELENSÉGET: szinte sorsszerűnek tűnt hogy megnyerte a Bowie pályázatot!
Ezzel kapcsolatosan mindég vegyes érzelmei voltak, bántotta hogy nem lett „csak „második, és hol örült hogy pocskondiázta a zenészt.

A Bowie pályázaton nyert festményét a tévhitekkel ellentétben sosem kapta vissza, az David Bowie gyűjteményében található.
Volt másik, a pályázathoz nem kötődő Bowie képe, ami megsemmisült ill.átfestődött- de nem a pályázatnyertes munka.

Lackó és én is míg együtt éltünk mindég azzal a tudattal dolgoztunk mintha egy 80-as évekbeli foglaltház műtermében lennénk valahol Berlinben.
A valóságot kizártuk amikor becsuktuk a szobaajtót. Odabent egy más dimenzió, idő és tér uralkodott, saját öntörvényű mikrovilágunk.

Szétválásunk oka végül mindkettőnk pszichés túlérzékenysége volt - Lackó sokszor skizoid kényszerképzetei és az én hiperérzékeny borderline szindrómám-.
Valójában ,túlzottan egyformák voltunk bizonyos dolgokban és egyikünk sem engedett, mint mikor 2 bolygó találkozik a galaxisban s összeütköznek:csodálatos tüzijáték jön létre ami gyönyörű ámde ugyanakkor destruktiv és egymás kioltása a vége.
Ma már biztosan mindketten másként reagálnánk bizonyos dolgokra ,minden esetre büszke vagyok és megtisztelőnek érzem hogy ismerhettem őt s élete része lehettem.
Tudom azt is hogy a búcsúzás nem örökre szólt...."