07-03-17
// zoé // 2007. márc. 17. 17:22
Ezt az e-mailt röviddel Lackó temetése után kaptam.Beteszem ide,-remélem,irója nem bánja!-mert úgy érzem:ez a levél méltó tiszteletadása Lackó személyének!Nem igényel különösebb hozzáfűznivalót,magyarázatot...
"Tárgy : egy ismeretlen ismerős
Kedves Zoé!
Már hosszú hetek óta halogattam levelem megírását, sajnos a Lackó halála/temetése kellett ahhoz, hogy leüljek végre és hozzáfogjak.
Ott kezdem, hogy nemigen ismersz, mivel mindösszesen egyszer (és egy félszer) találkoztunk, annak is jó nyolc éve már.
Valamikor még főiskolás koromban talán '97-98 környékén kerültem először Veszprémbe -francia barátaim lakásában pecóztam, és csavarogtam a városban néhány napig.
Első találkozásom Lackóval ekkor történt, az utcán pillantottam meg, egy egészen elképesztő figurát, egy (talán pitbull) kutya sétáltatása közben, piros bőrnadrág, vörös haj J. Meg is jegyeztem magamban, hogy „húhh apám micsoda fazon, vajon ki a fasz lehet ez?" Még talán meg is rémültem kissé attól, ahogy rám nézett – bár valszeg a rokonlélek félét vélte felfedezni bennem (hosszú alányírt hajam volt akkor, magasszárú acélbetétes bakancs, stb). J pedig akkor már évek óta vonzódtam az underground kultúra iránt, magam is zenélek, festegetek stb. de Lackó látványa nekem sem volt egyszerű bevallom.
Néhány nap múlva mászkálva az óvárosban betévedtem egy kis utcába, és egy kapu alatt, találtam egy 'privát galéria' táblát, és mint az új élményeket vadul kereső ember azonnal becsöngettem. Mondanom sem kell majd hanyatt estem, amikor Lackó dugta ki a fejét az ablakon –vahh mondom magamban ez az őrült kinézetű kutyás faszi – maj' beszartam. Aztán felmentem hozzátok, és olyan élményben volt részem, amit sohasem felejtettem el. Két olyan embert ismertem meg, amilyen én csak szeretnék lenni. Egész elképesztő dolognak lehetem részese a veletek való találkozás során – még ha csak egy pillanatképet is kaptam belőletek. Gyakran emlegettelek Benneteket családomnak, barátaimnak, olyanoknak akik fogékonyak a jó kortársművészetre. Többek között francia barátom Pascal Leeman (rá esetleg emlékezhetsz Tokaj-hegyalján élt) is „rajtam keresztül" jutott el hozzátok, és kurvára ÍRÍGYLEM, mert neki akkor volt pénze vásárolni egy képet tőletek. Azt hiszem nem is volt olyan év, hogy ne jutottatok volna eszembe valamiről.
Sajnos a körülmények nem úgy hozták, hogy megint eljussak Veszprémbe - vagyis ugyanabban az év/vagy következő év? telén még egyszer eljutottam Veszprém citybe, el is mentem hozzátok. Emlékszem hangos veszekedés hallatszott a lakásból, felcsöngettem, Lackó kikukkantott, és köszöntem stb, mondtam látogatni stb. Beszólt a lakásba az ablakon, hogy „Mackó vendégeink jöttek…" – Majd kis idő múlva vissza hozzánk, hogy sajna most nem alkalmas. Szóval ez volt a ½ találkozásom veletek.
A lényeg, hogy ezt leszámítva sajna nem vitt az utam a városotokba, de mindig tervezgettem, hogy elmegyek hozzátok, majd elmegyek, egyszer majd… stb-stb.
2006. telén akadtam a blogodra valahogy teljesen véletlenül a neten, meg a Lackó honlapjára is. A blogodról értesültem végül arról, hogy nem éltek már együtt Lackóval. Nagyjából -a blogod előzményeinek, majd a „következményeinek" naponta történő elolvasása során ismertem meg mostani életedet, a börtönt, értesültem a kiállításodról a Nyár utcában (amiről faszán lemaradtam L) tudtam meg azt, hogy időnként azért találkozol Lackóval, azt hogy zűrök vannak a magánéleteddel, a meg az egész subba moslék baszakodással együtt, a -Jodával, Fábryval a kalandod stb. Majd február 5-én reggel olvasva a blogod értesültem arról, hogy mi történt Lackóval, csak ültem leforrázva- és dübörögtek a fülemben a szavak amiket leírtál a naplódba. Sűrű kurvaanyaázások közepette háborogtam és háborgok most is, hogy egy kibaszott tehetséges embernek így kell meghalnia ebben a szájbakúrt országban. Mérhetetlenül sajnálom, hogy nem találkozhatok már vele, nagyra tartottam, mester volt, példakép. Leutaztam a temetésére, koszorú helyett a Joy Division 'closer' lemezét, és egy doboz bontott szofit tettem a feje fölé, gondoltam jól jöhet odaát.
Mellesleg nem értem miért zaklatott fel ez az egész, de jobban elszomorított mint egyik másik rokonom halála. Csak azt nem értem miért, hiszen nem is ismertem Lackót/ és Téged. Mint azt levelem elején írtam az az egyszeri találkozó azonban nagyon meghatározó volt számomra. Két olyan kedves embert ismertem meg akiknek a nyomába sem érhet sok-sok fajtársunk. Két olyan nyitott, mintaértékű arccal találkoztam, akiket akkor is -és sajna mint az blogodban gyakran írod, még a mai napig is a külseje alapján ítélnek meg- holott lehet ha kicsit megismernének benneteket nem ilyen véleménnyel lettek volna rólatok, de hát: magyarázd meg a kútban lakó békának az óceán szépségét ugye?
Remélem lesz még Bpesten kiállításod, mert akkor okvetlen elmegyek rá és le nem maradok róla.
Sajnálom, ha esetleg felzaklattalak vagy zavartalak volna levelemmel de muszáj volt kiírnom magamból az egészet, mert szétbasz az ideg napok óta ezzel kelek és fekszem…
Üdv: Szabolcs"
Kedves Zoé!
Már hosszú hetek óta halogattam levelem megírását, sajnos a Lackó halála/temetése kellett ahhoz, hogy leüljek végre és hozzáfogjak.
Ott kezdem, hogy nemigen ismersz, mivel mindösszesen egyszer (és egy félszer) találkoztunk, annak is jó nyolc éve már.
Valamikor még főiskolás koromban talán '97-98 környékén kerültem először Veszprémbe -francia barátaim lakásában pecóztam, és csavarogtam a városban néhány napig.
Első találkozásom Lackóval ekkor történt, az utcán pillantottam meg, egy egészen elképesztő figurát, egy (talán pitbull) kutya sétáltatása közben, piros bőrnadrág, vörös haj J. Meg is jegyeztem magamban, hogy „húhh apám micsoda fazon, vajon ki a fasz lehet ez?" Még talán meg is rémültem kissé attól, ahogy rám nézett – bár valszeg a rokonlélek félét vélte felfedezni bennem (hosszú alányírt hajam volt akkor, magasszárú acélbetétes bakancs, stb). J pedig akkor már évek óta vonzódtam az underground kultúra iránt, magam is zenélek, festegetek stb. de Lackó látványa nekem sem volt egyszerű bevallom.
Néhány nap múlva mászkálva az óvárosban betévedtem egy kis utcába, és egy kapu alatt, találtam egy 'privát galéria' táblát, és mint az új élményeket vadul kereső ember azonnal becsöngettem. Mondanom sem kell majd hanyatt estem, amikor Lackó dugta ki a fejét az ablakon –vahh mondom magamban ez az őrült kinézetű kutyás faszi – maj' beszartam. Aztán felmentem hozzátok, és olyan élményben volt részem, amit sohasem felejtettem el. Két olyan embert ismertem meg, amilyen én csak szeretnék lenni. Egész elképesztő dolognak lehetem részese a veletek való találkozás során – még ha csak egy pillanatképet is kaptam belőletek. Gyakran emlegettelek Benneteket családomnak, barátaimnak, olyanoknak akik fogékonyak a jó kortársművészetre. Többek között francia barátom Pascal Leeman (rá esetleg emlékezhetsz Tokaj-hegyalján élt) is „rajtam keresztül" jutott el hozzátok, és kurvára ÍRÍGYLEM, mert neki akkor volt pénze vásárolni egy képet tőletek. Azt hiszem nem is volt olyan év, hogy ne jutottatok volna eszembe valamiről.
Sajnos a körülmények nem úgy hozták, hogy megint eljussak Veszprémbe - vagyis ugyanabban az év/vagy következő év? telén még egyszer eljutottam Veszprém citybe, el is mentem hozzátok. Emlékszem hangos veszekedés hallatszott a lakásból, felcsöngettem, Lackó kikukkantott, és köszöntem stb, mondtam látogatni stb. Beszólt a lakásba az ablakon, hogy „Mackó vendégeink jöttek…" – Majd kis idő múlva vissza hozzánk, hogy sajna most nem alkalmas. Szóval ez volt a ½ találkozásom veletek.
A lényeg, hogy ezt leszámítva sajna nem vitt az utam a városotokba, de mindig tervezgettem, hogy elmegyek hozzátok, majd elmegyek, egyszer majd… stb-stb.
2006. telén akadtam a blogodra valahogy teljesen véletlenül a neten, meg a Lackó honlapjára is. A blogodról értesültem végül arról, hogy nem éltek már együtt Lackóval. Nagyjából -a blogod előzményeinek, majd a „következményeinek" naponta történő elolvasása során ismertem meg mostani életedet, a börtönt, értesültem a kiállításodról a Nyár utcában (amiről faszán lemaradtam L) tudtam meg azt, hogy időnként azért találkozol Lackóval, azt hogy zűrök vannak a magánéleteddel, a meg az egész subba moslék baszakodással együtt, a -Jodával, Fábryval a kalandod stb. Majd február 5-én reggel olvasva a blogod értesültem arról, hogy mi történt Lackóval, csak ültem leforrázva- és dübörögtek a fülemben a szavak amiket leírtál a naplódba. Sűrű kurvaanyaázások közepette háborogtam és háborgok most is, hogy egy kibaszott tehetséges embernek így kell meghalnia ebben a szájbakúrt országban. Mérhetetlenül sajnálom, hogy nem találkozhatok már vele, nagyra tartottam, mester volt, példakép. Leutaztam a temetésére, koszorú helyett a Joy Division 'closer' lemezét, és egy doboz bontott szofit tettem a feje fölé, gondoltam jól jöhet odaát.
Mellesleg nem értem miért zaklatott fel ez az egész, de jobban elszomorított mint egyik másik rokonom halála. Csak azt nem értem miért, hiszen nem is ismertem Lackót/ és Téged. Mint azt levelem elején írtam az az egyszeri találkozó azonban nagyon meghatározó volt számomra. Két olyan kedves embert ismertem meg akiknek a nyomába sem érhet sok-sok fajtársunk. Két olyan nyitott, mintaértékű arccal találkoztam, akiket akkor is -és sajna mint az blogodban gyakran írod, még a mai napig is a külseje alapján ítélnek meg- holott lehet ha kicsit megismernének benneteket nem ilyen véleménnyel lettek volna rólatok, de hát: magyarázd meg a kútban lakó békának az óceán szépségét ugye?
Remélem lesz még Bpesten kiállításod, mert akkor okvetlen elmegyek rá és le nem maradok róla.
Sajnálom, ha esetleg felzaklattalak vagy zavartalak volna levelemmel de muszáj volt kiírnom magamból az egészet, mert szétbasz az ideg napok óta ezzel kelek és fekszem…
Üdv: Szabolcs"
07-03-13
// zoé // 2007. márc. 13. 10:51
(Cikk forrása:"INDEX VESZPRÉM")007-02-08
"Anekdoták Lackóról
- emlékező levél -
Szilágyi Lackó városunk emblematikus figurája volt, személye sokféle reakciót váltott ki az emberekből, s – most már – emléke sokféleképpen él az őt ismerőkben. A következő írásban Debreczeny Zoltán festőművész gondolatait osztjuk meg Olvasóinkkal.
Úgy tíz évvel korábban, amikor még létezett a Kisgaléria a várban, Lackó és Zoé egy megnyitó alkalmával nagy lánccsörgetős, festékfújós akciót tartott. Meglepetésemre az azóta amúgy is felszedett padlót fóliával takarták, megvédve azt a �performanszos� nyomoktól.
Én addig azt tartottam punkékról, hogy ők nem félnek pukkasztani a polgárt, és fóliázás helyett szarnak a kispolgári parkettra.
Fél évvel később, még főállású hivatalnok koromban hív a városházi portás azzal, hogy keres valami kifestett művész.
Kértem, küldjék Lackót a harmadikra.
Lackó jött, és még a folyosón kereste a hamutálat, mer�hogy elnyomná a csikket.
Mondtam, hogy bár nem dohányzunk az irodában, de jöjjön be nyugodtan égő cigivel, mert tőle ez a hiteles.
Nem jött, mire én elmondtam neki, hogy az igazi punk a csinovnyik homlokán nyomja el a csikket, és különben is, mi volt az a fóliás visszafogottság ott és akkor.
Nane volt a válasz, úgy gyomorból, recsegősen, ahogy tőle ezt megszoktuk.
Kérni jött!!
Azt kérte, hogy egy pesti kiállításra segítsek képet szállítani, mert nincsen rá pénze. Hivatali kocsit nem kértem, mert a képek túl illatosak voltak. A saját kocsimmal természetesen másnap felvittem az anyagot.
Ezt persze nem mondtam Lackónak, mert Ő túl önérzetes volt ahhoz, hogy az ilyen segítséget csak úgy elfogadja."
Debreczeny Zoltán
"Anekdoták Lackóról
- emlékező levél -
Szilágyi Lackó városunk emblematikus figurája volt, személye sokféle reakciót váltott ki az emberekből, s – most már – emléke sokféleképpen él az őt ismerőkben. A következő írásban Debreczeny Zoltán festőművész gondolatait osztjuk meg Olvasóinkkal.
Úgy tíz évvel korábban, amikor még létezett a Kisgaléria a várban, Lackó és Zoé egy megnyitó alkalmával nagy lánccsörgetős, festékfújós akciót tartott. Meglepetésemre az azóta amúgy is felszedett padlót fóliával takarták, megvédve azt a �performanszos� nyomoktól.
Én addig azt tartottam punkékról, hogy ők nem félnek pukkasztani a polgárt, és fóliázás helyett szarnak a kispolgári parkettra.
Fél évvel később, még főállású hivatalnok koromban hív a városházi portás azzal, hogy keres valami kifestett művész.
Kértem, küldjék Lackót a harmadikra.
Lackó jött, és még a folyosón kereste a hamutálat, mer�hogy elnyomná a csikket.
Mondtam, hogy bár nem dohányzunk az irodában, de jöjjön be nyugodtan égő cigivel, mert tőle ez a hiteles.
Nem jött, mire én elmondtam neki, hogy az igazi punk a csinovnyik homlokán nyomja el a csikket, és különben is, mi volt az a fóliás visszafogottság ott és akkor.
Nane volt a válasz, úgy gyomorból, recsegősen, ahogy tőle ezt megszoktuk.
Kérni jött!!
Azt kérte, hogy egy pesti kiállításra segítsek képet szállítani, mert nincsen rá pénze. Hivatali kocsit nem kértem, mert a képek túl illatosak voltak. A saját kocsimmal természetesen másnap felvittem az anyagot.
Ezt persze nem mondtam Lackónak, mert Ő túl önérzetes volt ahhoz, hogy az ilyen segítséget csak úgy elfogadja."
Debreczeny Zoltán
07-03-10
// zoé // 2007. márc. 10. 15:33
A művészet keretei
Szilágyi László (..) kiállításán (..) egy öntörvényű művész alkotásaival találkozhatunk. Műveiből árad a szenvedély, az indulat, a düh, a vibrálás.
Szilágyi László festőművész és performer művészetében a festészeti tanulmányok és tradíciók (hogy csak a nagy kedvenceket említsem: Soutine, Bacon, Nolde, Baselitz, Lüpert, Warhol, Basquiat, Penck), valamint a punklétezés együttesen fonódott össze. A 80-as évek expresszív, újvad festészeti hagyományát szem előtt tartva a graffiti, a rock (David Bovie és én, Johny Rotten), majd a cyberpunk szubkultúra felé vette az irányt. Technikailag jellemző rá az expresszív ecsetkezelés, a harsány színvilág, a nagy felületek; szemléletében a lázadó hang, a szubkultúrák iránti vonzalom, a hagyományos kispolgári világgal szembeni oppozíció. Ám mögötte van az egész, különösen az expreszszívebb indíttatású művészettörténeti tradíció, ugyan nem a posztmodern utalások, idézések formájában, hanem a világot szenvedélyesen és fájdalmasan átélő művész szellemiségében.(..)
László a hagyományosabb technika és médium, a festészet kereteit feszíti szét, amikor megjeleníti az elkapott pillanatokat, a részleteket.(..)
Apropó, keretek! Ha felidézzük a keret szó néhány használati módját! Pl. az előbb a klasszikus média kereteiről volt szó, de a nem fér bele a költségvetési keretbe, vagy a valami nem illik egy sorozat kereti közé jellegű szófordulatok által is nyilvánvaló, hogy a keret minden szövegkörnyezetben valami be-, illetve lezárót, szabványt, limitet, azaz korlátot jelent. Keret, ami elválasztja a művet a nem műtől, ami ugyan irányítja a figyelmet, de ezzel határokat, korlátokat is szab, megreguláz. Így viszont az is érthető, hogy Szilágyi László képeinek miért is nincs kerete, ami a falra akasztott műalkotások hagyományos kelléke. Műveinek expresszív, örvénylő energiája szétfeszítené, levetné magáról a holmi míves kis fadarabokkal körbezárt ráma által létesített korlátokat. Ez az elementáris energia a színeiben visszafogott fekete-fehér képeiből is sugárzik. Valószínű, hogy egy csinos kis keretben is elevenek volnának ezek az alkotások, de a keret mindenképp konszolidálná, megzabolázná ezt a művekbol áradó, elsöprő erejű elemi vadságot. A szabadság enyhe mámorában tobzódó képei köszönik, de nem kérnek a keret által szabott határokból.(..)
Így "A művészet keretei" cím egyszerre jelenti a művészeti hagyományok metaforikus kereteinek átlépését és a képkeret szó szerinti problematikáját e szubkultúrában.
(Szilágyi László és Szilágyi Zoé kiállítása a Bartók 32 Galériában, 2002. február)
(Élet és Irodalom, XLVI. évfolyam, 4. szám, 2002. január 25. Szerző: Bordács Andrea, részlet a cikkből.)
Szilágyi László (..) kiállításán (..) egy öntörvényű művész alkotásaival találkozhatunk. Műveiből árad a szenvedély, az indulat, a düh, a vibrálás.
Szilágyi László festőművész és performer művészetében a festészeti tanulmányok és tradíciók (hogy csak a nagy kedvenceket említsem: Soutine, Bacon, Nolde, Baselitz, Lüpert, Warhol, Basquiat, Penck), valamint a punklétezés együttesen fonódott össze. A 80-as évek expresszív, újvad festészeti hagyományát szem előtt tartva a graffiti, a rock (David Bovie és én, Johny Rotten), majd a cyberpunk szubkultúra felé vette az irányt. Technikailag jellemző rá az expresszív ecsetkezelés, a harsány színvilág, a nagy felületek; szemléletében a lázadó hang, a szubkultúrák iránti vonzalom, a hagyományos kispolgári világgal szembeni oppozíció. Ám mögötte van az egész, különösen az expreszszívebb indíttatású művészettörténeti tradíció, ugyan nem a posztmodern utalások, idézések formájában, hanem a világot szenvedélyesen és fájdalmasan átélő művész szellemiségében.(..)
László a hagyományosabb technika és médium, a festészet kereteit feszíti szét, amikor megjeleníti az elkapott pillanatokat, a részleteket.(..)
Apropó, keretek! Ha felidézzük a keret szó néhány használati módját! Pl. az előbb a klasszikus média kereteiről volt szó, de a nem fér bele a költségvetési keretbe, vagy a valami nem illik egy sorozat kereti közé jellegű szófordulatok által is nyilvánvaló, hogy a keret minden szövegkörnyezetben valami be-, illetve lezárót, szabványt, limitet, azaz korlátot jelent. Keret, ami elválasztja a művet a nem műtől, ami ugyan irányítja a figyelmet, de ezzel határokat, korlátokat is szab, megreguláz. Így viszont az is érthető, hogy Szilágyi László képeinek miért is nincs kerete, ami a falra akasztott műalkotások hagyományos kelléke. Műveinek expresszív, örvénylő energiája szétfeszítené, levetné magáról a holmi míves kis fadarabokkal körbezárt ráma által létesített korlátokat. Ez az elementáris energia a színeiben visszafogott fekete-fehér képeiből is sugárzik. Valószínű, hogy egy csinos kis keretben is elevenek volnának ezek az alkotások, de a keret mindenképp konszolidálná, megzabolázná ezt a művekbol áradó, elsöprő erejű elemi vadságot. A szabadság enyhe mámorában tobzódó képei köszönik, de nem kérnek a keret által szabott határokból.(..)
Így "A művészet keretei" cím egyszerre jelenti a művészeti hagyományok metaforikus kereteinek átlépését és a képkeret szó szerinti problematikáját e szubkultúrában.
(Szilágyi László és Szilágyi Zoé kiállítása a Bartók 32 Galériában, 2002. február)
(Élet és Irodalom, XLVI. évfolyam, 4. szám, 2002. január 25. Szerző: Bordács Andrea, részlet a cikkből.)
// zoé // 2007. márc. 10. 15:19
"Démonok a családom,a halál az apám..Sirhalom az ágyam és köd a köntösöm.
Hideg,hideg sir…fekete koporsó…vörös selyem …vámpirdenevérek szivják,óh,vérem.
Dohos csókjaikkal álmot lehelve rám…férgek eszik bomló húsom ,élve eltemetve…élve eltemetve!
HALÁL,HALÁL,…légy ÓH kegyes,s vigyél ’el!!!
Átszellemülve kél ki Lackó a sirból.Arca immár hófehér…halhatatlan garabonciás a bársonyfekete éjben.Beteg lázálmaim hidegkezű hercege…
Örökre enyém lett-s örökre én övé!
Fennakadt szemekkel követem a nekrofil paranoid party néma résztvevőit…lefelé a lépcsőn.,egyenest a pokolba!Belépő: egy bomló zöld tetem oldalbarúgása…nyirkos kripták mélyén kicsap az édes hullaszag,s arcpir sem kell már…vámpirrá lettél,édes,örökké bolyongva…nyugtot nem lelsz,nyugtod nem lesz…mert én MINDÉG megidézlek…jöjj hát s tégy magadévá.
Holt csecsemők sirása,megfélemlitett démonok vinnyogása ,lélekkutyák csaholása a kietlen ezüst telihold alatt…ők voltak csak tanúi rettenetes tettednek,halálos Rómeóm,s konokul lezárt ajkaid mögül vékony vércsik csordult alá…édes étek vérrel táplálkozóknak!Lenyaltam volna de nem voltam …ott.
Dimenziót cseréltél,tested nehéz de lelked súlytalan…
Piros-fehér-kék volt a zászló.Anglia büszke hőse…perverz punkangyalok kibontják szegecses szárnyaikat s nyakukat törve zuhannak alá a semmibe,-hogy odalent metamorfózison átesve,újból a magasba törjenek…szegecselt angyal…szegecselt angyal…imáim hozzád szólnak!Takaritsd el e világ mocskát s adj utat a fénynek!"
Hideg,hideg sir…fekete koporsó…vörös selyem …vámpirdenevérek szivják,óh,vérem.
Dohos csókjaikkal álmot lehelve rám…férgek eszik bomló húsom ,élve eltemetve…élve eltemetve!
HALÁL,HALÁL,…légy ÓH kegyes,s vigyél ’el!!!
Átszellemülve kél ki Lackó a sirból.Arca immár hófehér…halhatatlan garabonciás a bársonyfekete éjben.Beteg lázálmaim hidegkezű hercege…
Örökre enyém lett-s örökre én övé!
Fennakadt szemekkel követem a nekrofil paranoid party néma résztvevőit…lefelé a lépcsőn.,egyenest a pokolba!Belépő: egy bomló zöld tetem oldalbarúgása…nyirkos kripták mélyén kicsap az édes hullaszag,s arcpir sem kell már…vámpirrá lettél,édes,örökké bolyongva…nyugtot nem lelsz,nyugtod nem lesz…mert én MINDÉG megidézlek…jöjj hát s tégy magadévá.
Holt csecsemők sirása,megfélemlitett démonok vinnyogása ,lélekkutyák csaholása a kietlen ezüst telihold alatt…ők voltak csak tanúi rettenetes tettednek,halálos Rómeóm,s konokul lezárt ajkaid mögül vékony vércsik csordult alá…édes étek vérrel táplálkozóknak!Lenyaltam volna de nem voltam …ott.
Dimenziót cseréltél,tested nehéz de lelked súlytalan…
Piros-fehér-kék volt a zászló.Anglia büszke hőse…perverz punkangyalok kibontják szegecses szárnyaikat s nyakukat törve zuhannak alá a semmibe,-hogy odalent metamorfózison átesve,újból a magasba törjenek…szegecselt angyal…szegecselt angyal…imáim hozzád szólnak!Takaritsd el e világ mocskát s adj utat a fénynek!"
(Irtam röviddel Lackó halála után. A "bomló zöld tetem oldalba-rúgása"mint "belépő a pokolba" Lackó egy álmára utal:ő mesélt nekem erről régebben.)
07-03-07
// zoé // 2007. márc. 7. 17:40
| Címkék:
Nem is tudom melyik évben-tán 1996-ban volt?-Lackóval épp külön voltunk mert épp nem tudtuk elviselni egymást,mikor meghirdették az internacionális DAVID BOWIE lképzőművészeti pályázatot…képzőművészeti alkotásokat vártak Bowie „OUTSIDE”c.lemezéhez…
Lackó mindég birta az „átváltozóművész”Bowie-t,ezért ez a pályázat neki úgymond „testreszabott”volt!…
És Lackó résztvett!.És magyarországon ő nyerte meg az 1 helyet!!! A dijazás a „Bahnhof music club”-ban történt. Lackó feljött Pestre,ahol én is épp tartózkodtam.…
BAHNHOF.,-Budapest!Mikor ott ültünk ,várva a dijkiosztásra,az ott lévő kiscsajok akikkel beszélni próbáltunk az asztalnál,,alig álltak szóba velünk…DEMIKOR kiderült hogy Lackó az első!!!!Máris „érdekes”lett!Jöttek a nyalizós dumák hogy „én is punk voltam ám,”meg ilyesmik!!!!
Sznob ribik…Lackó végtelenül útálta az ilyen kis sznob pi**ákat.
A dij egy Párizsi út volt ,Bowie-koncerrtel,meg egy vacsora Bowie-val…plussz,találkozás a többi ország 1 dijainak nyerteseivel,ahol Bowie kiválasztja majd a VÉGLEGES győztest,akinek alkotása egy lemezboritójára kerül,és aki nyer egy 1 éves képzőművészeti ösztöndijat/főiskolai látogatást egy saját maga választotta országban-,vagy valami ilyesmi…
Lackó tehát elrepült!Akkorra már-/persze!/-kibékültünk,és nagyon féltettem,mert akkor voltak olyan havazások,hogy a reptereket lezárták,stb.De Lackó sikeresen odaért-én a „meleg”barátomnál,akinél épp ideiglenesen laktam,el se mozdultam a tv elől,hátha mutatják valamelyik zene tévén a banzájt.Ám hiába!
Bezzeg,Lackó nagynénje Veszprémben,VÉLETLENÜL meglátta Lackót az MTV-n (MUSIC-TV)meg az RTL-en/német adón/!Épp jött le egy lépcsőn és „Punks not dead!”-del üdvözölte a tévénézőket.
Lackó kezetfogott a nagy /pici termetű/Bowie-val. Picike,és közelről nem is olyan felemás a szeme-mondta utólag Lackó…
Ámde,sajnos nemzetközi szinten már nem ő lett az első,”csak” 2.-vagy 3.helyezett?-nem is tudom már!
Mit tett erre Szilágyi Lackó festőművész Veszprémből?NEM MENT EL a vacsira bálványával…!Elment a koncertre,utána meg –merthogy „ez a fa** bu*i Bowie”(őt idézem!) …”nem adott 1 dijat,inkább :visszamentem a Lafayett-hotelbe,bekapcsoltam az MTV-t és kivertem a fa**omat a Candy csöcserie a B52’s-ből!!Mert épp az ment!!”
Más elolvadt volna,csak hogy láthatja Bowiet közelről…hogy KEZET FOGHAT vele!Egy közös vacsora gondolatától meg biztosan elalélt volna…!
De nem Lackó!!!.Ő beintett egy „fuckoff”-ot és leszarta az egészet.
Hát,ez volt Lackó „hires”David Bowie-s esete….
Lackó mindég birta az „átváltozóművész”Bowie-t,ezért ez a pályázat neki úgymond „testreszabott”volt!…
És Lackó résztvett!.És magyarországon ő nyerte meg az 1 helyet!!! A dijazás a „Bahnhof music club”-ban történt. Lackó feljött Pestre,ahol én is épp tartózkodtam.…
BAHNHOF.,-Budapest!Mikor ott ültünk ,várva a dijkiosztásra,az ott lévő kiscsajok akikkel beszélni próbáltunk az asztalnál,,alig álltak szóba velünk…DEMIKOR kiderült hogy Lackó az első!!!!Máris „érdekes”lett!Jöttek a nyalizós dumák hogy „én is punk voltam ám,”meg ilyesmik!!!!
Sznob ribik…Lackó végtelenül útálta az ilyen kis sznob pi**ákat.
A dij egy Párizsi út volt ,Bowie-koncerrtel,meg egy vacsora Bowie-val…plussz,találkozás a többi ország 1 dijainak nyerteseivel,ahol Bowie kiválasztja majd a VÉGLEGES győztest,akinek alkotása egy lemezboritójára kerül,és aki nyer egy 1 éves képzőművészeti ösztöndijat/főiskolai látogatást egy saját maga választotta országban-,vagy valami ilyesmi…
Lackó tehát elrepült!Akkorra már-/persze!/-kibékültünk,és nagyon féltettem,mert akkor voltak olyan havazások,hogy a reptereket lezárták,stb.De Lackó sikeresen odaért-én a „meleg”barátomnál,akinél épp ideiglenesen laktam,el se mozdultam a tv elől,hátha mutatják valamelyik zene tévén a banzájt.Ám hiába!
Bezzeg,Lackó nagynénje Veszprémben,VÉLETLENÜL meglátta Lackót az MTV-n (MUSIC-TV)meg az RTL-en/német adón/!Épp jött le egy lépcsőn és „Punks not dead!”-del üdvözölte a tévénézőket.
Lackó kezetfogott a nagy /pici termetű/Bowie-val. Picike,és közelről nem is olyan felemás a szeme-mondta utólag Lackó…
Ámde,sajnos nemzetközi szinten már nem ő lett az első,”csak” 2.-vagy 3.helyezett?-nem is tudom már!
Mit tett erre Szilágyi Lackó festőművész Veszprémből?NEM MENT EL a vacsira bálványával…!Elment a koncertre,utána meg –merthogy „ez a fa** bu*i Bowie”(őt idézem!) …”nem adott 1 dijat,inkább :visszamentem a Lafayett-hotelbe,bekapcsoltam az MTV-t és kivertem a fa**omat a Candy csöcserie a B52’s-ből!!Mert épp az ment!!”
Más elolvadt volna,csak hogy láthatja Bowiet közelről…hogy KEZET FOGHAT vele!Egy közös vacsora gondolatától meg biztosan elalélt volna…!
De nem Lackó!!!.Ő beintett egy „fuckoff”-ot és leszarta az egészet.
Hát,ez volt Lackó „hires”David Bowie-s esete….
07-03-05
// zoé // 2007. márc. 5. 15:45ímkék:
A festőművész halála
Szilágyi Lackó neve mintha egyike lenne azoknak a titkos hívószavaknak, melyekről bizonyos műveltségű és életérzésű emberek egymást felismerik. Életművét titokzatos félhomály fedi, munkái szinte hozzáférhetetlenek. Festményeit igazából csak azok ismerhetik, akik bejáratosak voltak a műtermébe, merthogy sok minden mondható róla, de az nem, hogy a galériák elkényeztették volna kiállítás ajánlatokkal.
Én utoljára egybegyűjtve a VMK szocreál előcsarnokában láttam az utóbbi években készült festményei egy részét, ruhafogasok, kiszuperálásra váró pultok között, mögött felaggatva a zegzugokban.
Előtte azért festményei megjárták a budapesti Műcsarnokot, eljutottak Párizsba a David Bowie tiszteletére szervezett kiállításra, de Lackó Európa kulturális fővárosát, Berlint is megcélozta. Tudtommal monográfia, átfogó katalógus sem készült az életműről, vagy legalább annak egyes periódusairól. Láthatók viszont többnyire pár ezer forintért szerteszórt festményei veszprémi magángyűjteményekben, lakásokban.
A megalázottak és önpusztítók, outsiderek, punkok színjátszós hullafoltokkal festett portréi láthatók festményein. Pokolian szórakoztató tűzijáték. Széles gesztusokkal, expresszív vonásokkal vastagon felkent, néha felragasztott, összemontázsolt, csillogó rózsaszín tekintetű szörnyek. Véres piros és monumentálisan mocskos fekete, barna áradat. Neonzöld. A létezés drámája a felismerés éles fényében megvilágítva. Irtózatos dobszóló. Furcsa és fájdalmas görcsben rángó figurák, ördögien cinikusak és keserűek, mint a XX. századvég volt. Legtöbbször önarcképek ezek, a saját lelki mozgásait, saját indulatait dokumentálta.
XX. századi outsider volt, a társadalomból kitaszított lázadók festője, az ő életüket élte abban a két, két és fél évtizedben, amit alkotómunkára kimért számára a sors, s ebből is a betegséggel, skizofréniával, depresszióval vívott küzdelem töltötte ki az utolsó éveket. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején volt a csúcson, amikor Zoéval (feleségével) valamelyest kordában tudták tartani a démonokat.
Lackó rossz napjain szörnyeteg volt, máskor meg szavakban is nagyon pontosan fogalmazó értelmiségi beszélgetőtárs. Amikor déli órán démonaitól űzve harci színekben kifestve, bekeményített piros hajjal, szemén fekete hullafolttal, kopott bőrdzsekijében, lila színjátszós nadrágban, kezében láncokat csörgetve végigsöpört a veszprémi főutcán, megfagyott a levegő körülötte. Pusztító erő, nagy karakter. Ahogy Nietzsche mondja az Ecce homoban: „Én nem ember vagyok, én dinamit vagyok”.
Aki tehette, kitért az útjából, átment az utca túloldalára. Természeténél fogva (a Skorpió csillagjegyében született) kompromisszum nélküli harcos volt, aki kereste az ütközési lehetőségeket. Igazi anarchista, punk. A Ramones, a Joy Division, a Sex Pistols, Iggy Pop, a Laibach, a punk and roll feltétlen rajongója. Kifinomult érzékkel megszimatolta, megérezte az emberekben a hamisságot, a gyávaságot, undorította az egész kisstílű magyar nyomorúság, konformizmus, a csőcselék. Volt hogy a barátait se ismerte meg, vagy éppen hogy ellenséget szimatolt bennük, lemagázta őket, vagy átnézett rajtuk, vagy ha nagyon szerette őket, nekik esett. Saját démonai ellen is harcolt, ki tudja, milyen látomások keresztezték az útját.
Egyik találkozásunkkor koporsókat húzgáló bakancsos katonákról beszélt, akik minden éjszaka a háza padlásán kísértenek. Szenvedett az élettől, nem csak a diferenciálszámítás és a kvantumelmélet nyugtalanító titkaitól, hanem példának okául a képmutató társadalmi rendtől, amely a különlegest mindig kiveti magából, s ha lehet, el is pusztítja. Ha valaki, ő aztán igazán tudta, hogy az ember csak akkor lehet igazán önmagává, ha különleges, ha mindenki mástól különböző, eredeti példány. Feldühödött bika módjára rohant a pusztulás felé. Rettentő sorsa 2007. február 3-án beteljesedett.
Mit írhatok még? Gyászolom Lackót, emlékét nyugtalanul őrzöm. Életművének felderítése művészettörténészekre vár. Csak nehogy szentté avassák a rossz lelkiismeret megnyugtatására. Hogyan tudunk elszámolni korai halálával? Sehogy. Most minden csak motyogásnak tűnik, az ő harsány zsenialitása mellett. Most minden idézőjelbe kívánkozik.
Búcsúzásként marad a harci kiáltás:
Lackó, Punk’s Not Dead!!! Oi, Oi, Oi!!!
otto ramone
Szilágyi Lackó neve mintha egyike lenne azoknak a titkos hívószavaknak, melyekről bizonyos műveltségű és életérzésű emberek egymást felismerik. Életművét titokzatos félhomály fedi, munkái szinte hozzáférhetetlenek. Festményeit igazából csak azok ismerhetik, akik bejáratosak voltak a műtermébe, merthogy sok minden mondható róla, de az nem, hogy a galériák elkényeztették volna kiállítás ajánlatokkal.
Én utoljára egybegyűjtve a VMK szocreál előcsarnokában láttam az utóbbi években készült festményei egy részét, ruhafogasok, kiszuperálásra váró pultok között, mögött felaggatva a zegzugokban.
Előtte azért festményei megjárták a budapesti Műcsarnokot, eljutottak Párizsba a David Bowie tiszteletére szervezett kiállításra, de Lackó Európa kulturális fővárosát, Berlint is megcélozta. Tudtommal monográfia, átfogó katalógus sem készült az életműről, vagy legalább annak egyes periódusairól. Láthatók viszont többnyire pár ezer forintért szerteszórt festményei veszprémi magángyűjteményekben, lakásokban.
A megalázottak és önpusztítók, outsiderek, punkok színjátszós hullafoltokkal festett portréi láthatók festményein. Pokolian szórakoztató tűzijáték. Széles gesztusokkal, expresszív vonásokkal vastagon felkent, néha felragasztott, összemontázsolt, csillogó rózsaszín tekintetű szörnyek. Véres piros és monumentálisan mocskos fekete, barna áradat. Neonzöld. A létezés drámája a felismerés éles fényében megvilágítva. Irtózatos dobszóló. Furcsa és fájdalmas görcsben rángó figurák, ördögien cinikusak és keserűek, mint a XX. századvég volt. Legtöbbször önarcképek ezek, a saját lelki mozgásait, saját indulatait dokumentálta.
XX. századi outsider volt, a társadalomból kitaszított lázadók festője, az ő életüket élte abban a két, két és fél évtizedben, amit alkotómunkára kimért számára a sors, s ebből is a betegséggel, skizofréniával, depresszióval vívott küzdelem töltötte ki az utolsó éveket. A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején volt a csúcson, amikor Zoéval (feleségével) valamelyest kordában tudták tartani a démonokat.
Lackó rossz napjain szörnyeteg volt, máskor meg szavakban is nagyon pontosan fogalmazó értelmiségi beszélgetőtárs. Amikor déli órán démonaitól űzve harci színekben kifestve, bekeményített piros hajjal, szemén fekete hullafolttal, kopott bőrdzsekijében, lila színjátszós nadrágban, kezében láncokat csörgetve végigsöpört a veszprémi főutcán, megfagyott a levegő körülötte. Pusztító erő, nagy karakter. Ahogy Nietzsche mondja az Ecce homoban: „Én nem ember vagyok, én dinamit vagyok”.
Aki tehette, kitért az útjából, átment az utca túloldalára. Természeténél fogva (a Skorpió csillagjegyében született) kompromisszum nélküli harcos volt, aki kereste az ütközési lehetőségeket. Igazi anarchista, punk. A Ramones, a Joy Division, a Sex Pistols, Iggy Pop, a Laibach, a punk and roll feltétlen rajongója. Kifinomult érzékkel megszimatolta, megérezte az emberekben a hamisságot, a gyávaságot, undorította az egész kisstílű magyar nyomorúság, konformizmus, a csőcselék. Volt hogy a barátait se ismerte meg, vagy éppen hogy ellenséget szimatolt bennük, lemagázta őket, vagy átnézett rajtuk, vagy ha nagyon szerette őket, nekik esett. Saját démonai ellen is harcolt, ki tudja, milyen látomások keresztezték az útját.
Egyik találkozásunkkor koporsókat húzgáló bakancsos katonákról beszélt, akik minden éjszaka a háza padlásán kísértenek. Szenvedett az élettől, nem csak a diferenciálszámítás és a kvantumelmélet nyugtalanító titkaitól, hanem példának okául a képmutató társadalmi rendtől, amely a különlegest mindig kiveti magából, s ha lehet, el is pusztítja. Ha valaki, ő aztán igazán tudta, hogy az ember csak akkor lehet igazán önmagává, ha különleges, ha mindenki mástól különböző, eredeti példány. Feldühödött bika módjára rohant a pusztulás felé. Rettentő sorsa 2007. február 3-án beteljesedett.
Mit írhatok még? Gyászolom Lackót, emlékét nyugtalanul őrzöm. Életművének felderítése művészettörténészekre vár. Csak nehogy szentté avassák a rossz lelkiismeret megnyugtatására. Hogyan tudunk elszámolni korai halálával? Sehogy. Most minden csak motyogásnak tűnik, az ő harsány zsenialitása mellett. Most minden idézőjelbe kívánkozik.
Búcsúzásként marad a harci kiáltás:
Lackó, Punk’s Not Dead!!! Oi, Oi, Oi!!!
otto ramone
07-03-04
// zoé // 2007. márc. 4. 16:40
| Címkék:
Interjú Szilágyi Lászlóval
A mindenséget megfogni
Én szeretem azt a fajta világot, ami a század elején Párizsban volt: ott dülöngélt mindenki, nem borgőzös állapotban persze, hanem festéktől, terpenoltól és terpentintől gőzösen. A festők bementek a fűtetlen műtermükbe, és megcsinálták azt, ami a szívükből jött. Picasso is rajzolt egy tányér levesért.
Manapság is nagyon nehéz megélni a művészetből. Vannak persze alkatok, akik szeretnek szenvedni, gyöt-rődni, kicsit talán még mazochisták is. De a körül-mények nem befolyásolhat-nak, nem szabad! A WC-n sem azon gondolkozol, hogy mit ettél addig… A festéssel is így vagyok: nem arra gondolok, mi volt előtte, mert az bennem van valahogy. De nem manuálisan, hogy ügyes a kezem, és van valamennyi mesterségbeli tudásom, majd csak kihozok egy míves kis képet magamból, nem!
Folyamatában kell szemlélni a világot: ez egy mozgó gépezet, ebben benne vagy! Ez egy szerves tényező, te vagy középen, és besűrítesz magadba mindent. Az ember is egy alkatrész, a világegyetem élő alkatrésze. Régebben még én is valami eredendő, felsőbb régiót kerestem magamban, mint egy idealista: elrugaszkodni, és kilépni a világból…
Lefekszem az ágyamba, és azt érzem néha, hogy vonaton utazom, és nem tudom, hol vagyok. Az álmok persze nem egy az egyben vetülnek ki a vászonra, mint ahogy azt például Chagall-ról gondolják. Nincs ilyen! Van amikor egy képet megálmodok, és csak évek múlva tudom rögzíteni. Olyan ez, mint egy káosz, ahol te teszel rendet a szellemi lakásodban, az érzelmeid között, ha vannak ilyenek.
Van aki azért fest, hogy ember tudjon maradni a képei által, nem azért, hogy eladja őket. Az ember cipeli a humanitást, miközben úton-útfélen lelki terrorral akarják kinyírni. Előbb-utóbb önvédelemből holmi pózokba menekül, de akkor ott már megtörik valami, rossz vágányra szaladnak a dolgok. Nálam lehet, hogy ez van – nem tudom…
Egyre gyarlóbb az ember a XX. század végén. Ha visszanézünk az ősközösségbe – ha volt ilyen –, akkor ott volt funkciója a művészetnek, a barlangrajzoknak: a vadászmágia. Most a festészetnek mi a funkciója? A művészetben is egy forradalomra lenne szükség. Nincsenek már irányzatok sem, mindent szabad. Odaszarsz a vászonra – ha jó festő vagy, van múltad, megcsinálhatod –, a sznob még meg is szagolja, hogy miből van. Én találkoztam olyan festőkkel, akik nem tudnak térben megrajzolni egy hokedlit… Hát az alapszint, hogy tudj rajzolni, utána már el lehet szállni bármibe! Az avantgárdnak is kötődni kell a múlthoz, elődök nélkül nincs avantgárd sem! Szóval én megmaradok – az elszállottságommal együtt is – realistának, öntörvényűen valahogy, mert abból élek, amit a világban látok.
Bekapcsolom a tévét, nem ad semmit: vagy vetélkedők mennek, vagy akciófilmek, vagy a politika meg a hülyeségek. Az állatok inkább lekötnek, mert nincs akkora harc közöttük, mint az emberek között, illetve az tiszta és ösztönös harc, nem kiszámított.
Azt utálom ebben a korban, hogy mindenki a pénzt hajszolja. A városban is, ha beülsz egy presszóba, ott is arról zajlik az információ ötpercenként, hogy ki mennyi pénzt kaszált a héten. A fiatalok között is erről szólnak a dolgok. Lehet, hogy valaha ők is akartak még valamit csinálni, de mára beálltak a sorba, hogy ne haljanak éhen.
A művészek között is van néhány, akinek bejött valami, és azt a vonalat csinálja végig, mert pénzt kap érte. Én azt mondom, ha van előttem egy kiló gipsz, azzal is lehet festeni, meg van 2 cm barna festék a tubusban, azt is fel tudom tenni a vászonra – lehet, hogy egy hét múlva átfestem –, de ez is egy kísérlet. És a kísérlet néha realistább, mint az adott világ, amiben egyre nehezebb kiigazodni, megkeresni önmagunkat. Az ember persze soha nem találja meg önmagát, de még mindig közelebb kerül hozzá ha alkot valahogy, minthogy imídzsek mögé bújik, és kitalál valamit magáról, ami nem ő.
Nem lehet a négy fal között megélni minden napot, minden órát. Ha kimegyek az utcára – én érzékeny ember vagyok –, akkor már hatnak rám a dolgok. Nem a festészetemre, hanem arra, hogy emberileg mi vagyok. Lehet, hogy egy nulla-ember vagyok – egy darab szar –, lehet, hogy jó festő vagyok, nem tudom. De egy-két képem tényleg jó. Eddig festettem kb. 1000 olajképet, abból 300 maradt meg, ennyi van a lakásban, meg vagy 1000 rajz… Ez produktum, de ettől még nem vagyok Jani!
Én azt akarom eldönteni a kép előtt, amikor ott táncolok vagy festek, hogy én vagyok-e benne a képben, vagy a kép van bennem? A kettő között lebegek egy szellemi térben. Ott, és akkor repül el az ecset a kezemben… Érzem, csinálok valamit, de nem a képtől szállok el, holott jó színeket teszek fel, meg élvezem, hogy festek! Ez egy állapota a képnek… Ha van pénzem, megint festékhez jutok, és átkenem az egészet. Egy vásznat néha többször is átfestek. Nem találok örök értéket a képekben, pedig lehet, hogy van. Talán az az állandóság, hogy még mindig a Földön járunk, ami olyan időtlen-rögös… Persze vannak olyan alkotók is, akik egy művet csináltak meg teljesen egész életükben – például Madách –, de az remekmű, és benne van minden.
Amikor ott vagy frontemberként a kép előtt, és saját magaddal vetsz számot a képalkotás közben, akkor te vagy a teremtő erő, nincs más, de utána meghaltál! Ezért radikálisnak kell lenni, mert ha valamiért harcolok, ha erő van bennem, akkor mozgósítanom kell az energiáimat. A képek is arról szólaljanak meg, amit el akarok mondani. Ha nem, akkor szar festő vagyok, és nem érdemes megnézni a képeimet sem.
Mindennek száz arca van, de nem lehet eldönteni, hogy melyik a tökéletes. Nincs is olyan, hogy tökéletes… Csak a totalitásra lehet törekedni: a mindenséget megfogni valahogy!
(Lejegyezte Jokesz Antal 1996-ban, Hordós Csaba és Vikman Pál rádióinterjúja felhasználásával)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése