Úgy volt, hogy a Veszprémi Szilágyi Lackó emlékmű avatásakor ezt a szöveget olvassa fel a művészet történész ,tőlem- mivel én nem akartam személyesen!- aztán ,személyes okok miatt mégis lemondtam az egészet....szeretem a Lackó emlékművet de a felavatáson nem veszek részt és a részvevő alanyokkal sem vagyok túl jóban....igy inkább felnyomom a szöveget IDE!:
" Pár szó Lackóról
Férjem Szilágyi „Lackó” László festőművész mindég megszállottan alkotott.,- az alkotás úgy hozzátartozott mindennapi életünkhöz mint a lélegzetvétel.
Tán nem festett épp minden nap -de
mondhatnám úgy is hogy MAJDNEM minden nap!
Ha épp nem festett, akkor is
kreativkodott valamit, dekorált vagy rajzolt, ha más nem volt hát
kávéval, maradék hajfestékkel, ketchup-pal, jóddal, fogkrémmel,
foghagymakrémmel, rúzzsal vagy szemcerkával. Bármire, akár utcán
talált fadarabra, papirfecnikre, spirálfüzet lapjaira, apró kis
noteszekbe.
Vagy lepedőre festett vagy a lakásunk
falaira! (erre élő példa a Miklós u.18 alatt található s
látogatható emlékszobája is!)
Festéskor zenét
hallgattunk/hallgatott- , főleg alternativ, underground ,punk
stilusút.
Einstürzende Neubauten, DAF, Prodigy,
Nick Cave, Ramones, VHK, Sex Pistols. Ilyesmik.
Nem tudnám megmondani mennyire volt
nála tudatos vagy ösztönös a téma: volt amikor konkrétan
megvolt a képterv, hogy akt vagy portré vagy hasonlóak, de
szerintem a tudatalattija erősen közrejátszott. Mikor festett,
szinte táncolt, „pogózott” a vászon előtt, nem látott nem
hallott s olykor még a háta is festékes lett., nem tudni hogyan.
Ruhái sorozatosan árulkodtak róla
hogy épp milyen szinnel dolgozott előtte, szinte „intim”
kapcsolat volt a vászon, a festék s őközte.
„Szeretkezett” a vászonnal,
mágikus rituálé volt számára az alkotás.
Keményen kritikus volt önmagával
szemben, sokszor semmisitett meg -egyébként jól sikerült -képeit
is.
Mikor kész lett egy festény, mindég
megkérdezte: „Jó lett, Maci?!”
De volt mikor nem érdekelte még az
sem ha a kép sikert aratott sokaknál- ő akkor is átfestette vagy
kidobta.
Leginkább átfestette anyag
hiányában...
Az én képeimre mindég azt mondta
hogy sokszor irigyli tőlem az audidakták szabadságát.,merészségét-
hogy engem nem kötnek azok a megtanult dolgok amikre Picasso mindég
azt mondta hogy
miután megtanultad ,el kell
felejtened.
Voltak kedvenc képei tőlem -általában
bejöttek neki a dolgaim. Frida Kahlo-ra hasonlitotta őket.
Ez kölcsönös volt: inspiráltuk
egymást holott teljesen más stilusban alkottunk, dolgoztunk.
Voltak olyan munkáink is amiket
útáltunk egymástól. Ő az általam festett „giccsesebb”
munkákat, én meg mikor túlzottan absztrahált vagy elnagyolt
dolgokat.
Lackó sokszor azt mondta hogy ő régen
jó festő volt., ezzel arra utalt hogy a főiskolai korszakban
érzékenyebben kezelte az ecsetet és sok akkori munkáját
„érettebbnek” vagy „mélyebbnek” itélte meg. Bár ,mindég
is tudott szép, érzékeny dolgokat létrehozni.
Kétségek gyötörték folyamatosan,
sokszor nagyon el tudott szállni máskor pocskondiázta önnön
tehetségét. A PUNK stilussal is így volt ,voltak korszakok mikor
szakitani akart vele ,akár kinézetében akár művészetileg.
Mindketten a PUNK szubkultúra által
inspirálódtunk ámde más-más módon dolgoztuk fel azt.
Lackó nagy vad gesztusokkal, a vászon
előtt ugrálva festett -ami már-már „sportnak” is lehetett
tekinteni!- , míg én kis kifinomultabb ám sokszor szintén
indulatos de kidolgozottabb módon ,aprólékosan., az asztalom fölé
görnyedve ,meditativ állapotban rajzolgattam. (akkoriban még
inkább rajzoltam mint festettem)
De minketten harsány szinekkel és
szókimondóan, tabuk nélkül!.
Lackó erősen kötődött -ahogyan ő
is mindég emlitette- a német expresszionistákhoz, újvadakhoz,
fauve-okhoz, art brut-hoz.
Szerette Noldét, Schielét, Lüpertzet,
Salomét, Baselitzet, Francis Bacon volt a NAGY PÉLDAKÉP legalábbis
fősulin.
Kondor volt a művészeti pályára
sarkalló kiindulópont, Gulácsy, Csontváry is a nagy kedvencek
közé tartoztak.
De kedvelte Monet-,Delacroix és egyéb
klasszikusok munkáit is. Nagyon szerteágazó és sokoldalúan
befogadó volt Lackó izlésvilága.
Basquiat graffitijei ugyanúgy
belefértek mint Delvaux romantikus álomszerű szürreális
nőalakjai és tájai vagy De Chirico titokzatos alkotásai.
David Bowie-t kamaszkora óta kedvelte,
a zenét úgymint magát a JELENSÉGET: szinte sorsszerűnek tűnt
hogy megnyerte a Bowie pályázatot!
Ezzel kapcsolatosan mindég vegyes
érzelmei voltak, bántotta hogy nem lett „csak „második, és
hol örült hogy pocskondiázta a zenészt.
A Bowie pályázaton nyert festményét
a tévhitekkel ellentétben sosem kapta vissza, az David Bowie
gyűjteményében található.
Volt másik, a pályázathoz nem kötődő
Bowie képe, ami megsemmisült ill.átfestődött- de nem a
pályázatnyertes munka.
Lackó és én is míg együtt éltünk
mindég azzal a tudattal dolgoztunk mintha egy 80-as évekbeli
foglaltház műtermében lennénk valahol Berlinben.
A valóságot kizártuk amikor
becsuktuk a szobaajtót. Odabent egy más dimenzió, idő és tér
uralkodott, saját öntörvényű mikrovilágunk.
Szétválásunk oka végül mindkettőnk
pszichés túlérzékenysége volt - Lackó sokszor skizoid
kényszerképzetei és az én hiperérzékeny borderline szindrómám-.
Valójában ,túlzottan egyformák
voltunk bizonyos dolgokban és egyikünk sem engedett, mint mikor 2
bolygó találkozik a galaxisban s összeütköznek:csodálatos
tüzijáték jön létre ami gyönyörű ámde ugyanakkor destruktiv
és egymás kioltása a vége.
Ma már biztosan mindketten másként
reagálnánk bizonyos dolgokra ,minden esetre büszke vagyok és
megtisztelőnek érzem hogy ismerhettem őt s élete része lehettem.
Tudom azt is hogy a búcsúzás nem
örökre szólt...."
